Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. május, XII. évfolyam, 5. szám »
Előítéletek és utóéletek
Dávid Gyula: Erdélyi irodalom – világirodalom. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda,
2000.
A kötet első darabja (Előszó helyett) négyféle (a romániai magyar irodalmat
érintő) előítéletet vesz számba. Az egyik szerint a kisebbségi komplexusok csak
fékezik a kibontakozást, a másik szerint mindenféle regionalitás káros, ezzel
összefügg a harmadik, amely kizárólag a magyar irodalom egységének értelmezéséből
vezet le mindent, és van egy negyedik, amelynek a közösség-elvű irodalom a céltáblája.
Az első és a negyedik előítéletet Cs. Gyímesi Éva nyakába varrja a szerző, és
különösen a negyedik témánál hosszasan bizonyítja, hogy miközben van erdélyi
irodalom, megvan a maga különleges értéke, felesleges a megkülönböztetés az
egyetemes magyar irodalomtól. A dolgozat vége felé az is kiderül számunkra,
hogy az előítéletek puszta számbavételénél többről van szó, más a szerzői szándék.
Első szakaszban számbavétel, majd az elítélendő előítéletek kigyomlálását követően:
a saját ítélet meghozatala, pontosabban kifejtése. Hogy mi az ítélet? Az önálló
erdélyi irodalom szőröstül-bőröstül létezik, léte pedig három dologgal bizonyítható
(bár „azt nem kell bizonygatni”), a nyelvvel, de a nyelvnél is sajátosabb történelmi
és szellemi örökséggel, illetve az irodalmat és a kultúra egészét fenntartó
intézményrendszer működésével.
A bevezetőnek szánt írás után az első fejezet a kisebbségi intézményrendszert
vizsgálja, történeti áttekintést nyújt annak változásairól. A legapróbb intézményszerveződésektől,
a csíráktól indulva jut el a nagy és veretes irodalmi és tudományos társaságokig.
Időben is a kezdetektől indul, és a toldalékban napjaink intézményeihez érkezik
(Dávid Gyula az erdélyi közművelődés egyik fontos személyisége, közelről van
tehát betekintése az intézmények működésébe, személyi feltételektől a kasszáig).
A második fejezet címe megegyezik a könyv címével. Ami némiképp csalóka dolog,
ugyanis az egész könyvben egyetlen, tízoldalnyi írás foglalkozik világirodalommal,
a romániai magyarral való összevetésben. A fejezet tetemes részében a magyar
irodalom egységéről van szó, erdélyi szemmel, majd három erdélyi elbeszélő,
egy magyar, egy román, egy német író bemutatása kapcsán valamiféle általánosan
kimutatható erdélyiség reménye támad föl (az évtizedek során nem először), végül
a fejezet néhány jelentősnek tartott erdélyi író életművének felfrissített értékelésével
zárul.
A következőkben a román irodalom magyar tolmácsolásáról olvashatunk, a román
irodalom fordítójáról, Ferenczy Györgyről, valamint Avram P. Todor örökségéről
külön is.
Az utolsó fejezet „publicisztikus hevületű” rész, „író a közéletben”, miként
a Tamási kezdeményezte Vásárhelyi Találkozót tárgyaló dolgozat már a címében
is jelzi. Ebben a fejezetben újra aktuális kérdések szerepelnek, legalábbis
aktualizált kérdések aktualizált válaszait kapjuk meg. Az Egy magatartásmodell
az idő mérlegén című dolgozat közelebb vezet az aktualizálás természetének
megértéséhez. Jóllehet a címbe felvett magatartásmodellről elég keveset tudunk
meg, lévén a tanulmány Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok című könyvének,
és nem a magatartásmodellnek a boncolgatása. A szerző ezúttal is az előszóban
alkalmazott módszerrel él: számba veszi a tárgyalt kötet tartalmát, látszólag
helyeslő közbeszúrásokkal. Egyik igen fontos közbevetése, hogy a fogalomtisztázás
egyben túlmutat a szavak tisztázásán (bár ez másképp nemigen lehetséges). Ugyanakkor
a közbevetés nincs hatással saját módszerére: védelmébe veszi a tisztázás szándékával
szóba hozott ideológiákat, amelyek szükségesek voltak, hogy „az itt élő magyarság
számára emberhez méltó kereteket” lehessen kialakítani. Arról, hogy létezhet-e
másféle természetű, szándékú magatartásmodell, arról nem beszél. Véleménye szerint,
azt még maguk az új generációk sem igen tisztázták, hogy mit akarnak. És ebben
valószínűleg igaza van Dávid Gyulának, hiszen ő negyedik és ötödik Forrás-nemzedékről
beszél, amely, ha valóban létezne, természetesen feladatának érezné a Forráshagyományok
továbbéltetésével a magatartásmodell túléltetését is – csakhogy nincs újabb
Forrás-nemzedék. Az értékváltás kérdései irodalmunkban a váltást kiemelve,
egyértelműen a jelenről elmélkedik, de ez megint látszólagos, mert miképpen
a szerzői szándék a mai nemzedékeket is a Forrásnemzedékek tornasorába állítaná,
tulajdonképpen az írás ismételten arra tesz kísérletet, hogy az értékváltás
mindenféle lehetőségét megkérdőjelezze: „ideje lenne végre leegyszerűsítő ellenmítoszoktól
mentesen és a tényekből kiindulva [...] hozzáfogni egy olyan értékrendszer kimunkálásához
és alkalmazásához, amely egyszerre alkalmas arra, hogy napjaink irodalmának
termésében eligazítsa az olvasót, s ugyanakkor arra is, hogy hiteles értékszempontok
alapján eleget tegyen...” stb., stb. Végül pedig még egy kiemelendő tanulmány:
A romániai magyar értelmiség útja a tegnapból a mába s a mából a holnapba
akár valamiféle pártprogram igyekszik inkább lelkesítően, mintsem elemzően
kifejteni a bevezetőben már jelzett ítélkezés legfontosabb tartozékait, amivel
egy hagyományosnak mondott közírói magatartás továbbéltetésére tesz komoly erőfeszítéseket.
A kötet egészére jellemző ez az erőfeszítés: egy olyan irodalomkritikai attitűd,
amely az irodalmon is túlnőve a kizárólagosságot toleranciaként aposztrofálva
vonja kétségbe annak a másságnak az értékét, amely cáfolja az egyetlen, meghirdetett
út kizárólagosságát. A tolerancia ebben az értelemben azt jelenti, hogy a másság
gyakori emlegetésével elfogadom azt, ami ugyanaz.
SZABÓ LÁSZLÓ